Olvasóterem

- Persze, hiszen Lily nő… – jegyzem meg a legkevesebb rosszindulat nélkül. Egyszerű ténymegállapítás, afféle ’büszke vagyok, hogy az én génjeimet örökölted’ hangsúllyal fűszerezve. Természetesen, nem fogom megszidni azért, mert olyan szoknyabolond, mint az apja, sőt, örömmel tölt el, hogy a nők egyszerűen odavannak érte. A leendő felesége (persze, ha lesz olyan hülye, mint én, hogy megnősüljön…) nem hiszem, hogy díjazni fogja majd ezt a tulajdonságát, de az én Lilithem sem örül neki, mégsem váltunk még el. Egyszerűen én ilyen vagyok, így kell elfogadni. Szerencsémre Lilith az esetek nagy részében nem rám, hanem a hölgyekre haragszik, őket előszeretettel vadássza le, ami engem különösebben nem érdekel. - Nos, ezentúl magad válogathatod a guardiamaidat – közlöm vele egyszerűen. Ha ahhoz nem kölyök már, hogy az anyjával tartsunk rendet körülötte, akkor azt is eldöntheti, hogy kik legyenek a közvetlen közelében. Ennyi, pont, vége. Az élet ilyen egyszerű, jó szülő vagyok, megadom neki a függetlenséget, és a döntés szabadágát. Elvékre sok évig dolgoztam azon, hogy megtanítsam azokra a dolgokra, amiknek segítségével megállhatja majd a helyét a világban. És örömmel tapasztalom, hogy minden várakozásomat fölülmúlja.
Levettem a polcról a mutatott könyvet és átfutottam a címet. - Álmosvölgy legendája – olvasom föl féhangosan a címét, majd elmosolyodva a fiamra nézek. - Láttam a filmváltozatát, az a Burton fickó rendezte – közlöm vele tovább mosolyogva. - Biztosan el fogom olvasni – aprót bólintok, majd elgondolkodva tanulmányozom a könyv borítóját. Álmodozásomból Freddie kérdése riaszt föl. - Semmi különös – vonom meg a vállam. - A lelkek jönnek, az ördögök remekül végzik a dolgokat – mondom elvigyorodva, kezemben forgatva a könyvet. - Anyád már azt hiheti jó útra tértem, mert napok óta ki sem mozdultam a palotából – teszem még hozzá, majd sóhajtok. - Apropó, Lilith. Vagy két napja nem is találkoztam vele… – ismét sóhajtok. Be kell vallanom, hiányzik. A két nap is pokoli hosszúnak tűnik. Mivel elég ingoványos talajra van alapozva a házasságunk, van közös hálószobánk, és van külön is, ahová elrejtőzhetünk a másik elől, vagy mással tölthetjük az éjszakát, ha épp úgy tartja kedvünk. Lilith sem sokkal jobb húség trén, mint én, és abban is hasonlítunk, hogy mindketten halálra gyötörjük egymás szeretőit. - Nálad mi a helyzet? – kérdezem egy huncut félmosollyal. Mielőtt még válaszolhatna, bekopognak. Félve dugja be a fejét az egyik ördög, és szó nélkül bedugja a résen a kezét is, amiben néhány fekete kesztyűt tart. Fejemmel az egyik asztal felé intek, ő gyorsan leteszi oda, majd pillanatok múlva már nyoma sincs a teremben. - Na, kicsit több volt, mint öt perc – jegyzem meg elvigyorodva, és az órámra pillantok. Az asztal mellé sétálok, leteszem a kesztyűk mellé a könyvet, majd leülök az egyik kényelmes székbe.

Lehet, igaza van, és megjegyzem. Bár néha kegyetlen vagyok, azért nem ostoba, bár nm mindig mutatom ki, megjegyzem apám tanácsait, és legközelebb alkalmazom is őket.
- Tudom, hogy nem az ellenségeim, és nem is minden guardiamat utálom ennyire, Lily már évek óta nálam van. De ő mindig is ostoba volt, és az idegeimre ment... ám nem szerettem volna csak az alacsony agyi kapacitása miatt kidobni, megvártam, míg okom is lesz rá... komolyabb, mint az ellenszenv.
Tettem hozzá, az ilyen dolgokról mindig úgy beszéltem, mint egy könyvről, semmi különöset nem találtam benne. Ebből is láthatja apa, hogy nem vagyok vérengző őrült, sőt, türelemnek sem vagyok híján.
Mikor elmondta, milyen könyvet szeretne, azonnal tudtam, melyiket szeretném, hogy elolvassa, nekem az egyik kedvencem. Az Álmosvölgy legendája. Jó vastag könyv volt, gyönyörű bőrkötéssel, nagyjából én voltam az, aki salátává olvasta, könnyen megtaláltam, de nem értem hozzá. A képességem mindent elsorvaszt, ami valaha élő szövet volt, és a bőrkötés, meg a papír elég rendesen ebbe a csoportba tartozik. Így csak rámutattam.
- Ez egy jó könyv, izgalmas, ha rongyosnak tűnik az azért van, mert olykor évekig tartom magamnál.
Mosolygok rá apámra, felé fordulva. Tudja, hogy ha valamik, akkor a könyvek teljesen el tudnak varázsolni, tisztelem őket, mert pótolhatatlan egyes darabjaik, és örökké léteznek, mint ahogy mi is.
- Van valami újdonság mostanában?
Kérdeztem, mert kicsit kezdek unatkozni itthon.

- Sajnos, nem ismerem minden alattvalóm szokásait – vonom meg a vállam, majd a szinte már szánakozó arckifejezéssel a guardiara pillantok. Mondjuk, nálunk mindennapos dolog, hogy valaki a palotában elveszti a fejét, méghozzá szó szerint. Már elnézést, nem én vagyok a jóságos Atya, nálam nincsenek második esélyek. Valamit elcsesztél, üdv a száműzöttek világában… Sajnos egy ördögöt nem lehet véglegesen elpusztítani, de mondjuk, lehet görög isteneket megszégyenítő kínzásoknak alávetni, vagy egyszerűen kitoloncolni a birodalom területéről, aztán hajrá az emberek között! – Amit akarsz, azt csinálsz – vonom meg a vállam unottan. – Csak annyira kérlek meg, hogy kicsit fogd vissza magad, nincsen kedvem egy lázadás leveréséhez – hamiskásan elmosolyodom. Nem tartom valószínűnek, hogy föllázadnának ellenem, de az ördögök kiszámíthatatlanok, pont ezt szeretem bennük. Ezzel egyetemben jó uralkodó vagyok, legalább a saját fajtámmal nem szívózok… olyan sokat. Miután a David névre hallgató guardia továbbra sem volt hajlandó válaszolni, apró sóhajtottam, majd sürgetően az őrökre néztem. – Küldjetek valakit, aki felmossa a padlót! – szóltam még utánuk, majd figyeltem, ahogy távoznak. – Nem lennék a testőröd… - jegyzem meg egy amolyan ’ügyes vagy, fiam’ büszke apai mosollyal. – De fogadj el tőlem egy tanácsot. Nem a saját népünk ellenségei vagyunk, okosan büntess, és még okosabban jutalmazz, a harcot nem itthon kell megvívni, hanem… - nem mondok semmit, csak egy kicsit túl gonoszra sikerült mosoly kíséretében fölfele mutatok jobb kezem mutatóujjával. – Áh, nem tudom, valami izgalmasra vágyom – vonom meg a vállam kérdésére válaszolva, majd visszafordulok a könyvespolc felé. – Elég nehéz már kedvemre való alkotást találni… - jegyzem meg, majd sóhajtok.

Hallattam amit mondott, és elismertem, hogy iagaz van, de.
- Tudom, de te nevezted k guardia-nak, remltem, tudod, kinek nyomhatta a kezébe.
Vontam vállat, majd eszembe jutott ördögi, hozám illő ötlet. Na igen, kedves kis gondolat, jól el lehetne lenni vele.
- De ha gondolod, végigjárok a kastélban, mindenkivel kezet fogok, és kiderítem, kinél van... csak akkor kellenek takaírtók, akik feltörlik a vért, mert az fogja bevonni a padlót.
Mosolyodtam el abszolút ártatlan képpel. Nem vagyok olyan hülye hogy nyíltan kimutassam, megérdemlem a herceg rangot nem csak vérvonalban, de jellemben is. Hallgattam, ahogy a mögöttem toporgó sebesült guardia kezéből a vércseppek a padlóra csöppentek. Még midindig nem fordultam hátra, de hozzá szóltam.
- David... kösd be a kezd, hogy ne tocsogjunk vérben. Vagy én mutassam meg, de akkor úgy elszorítom a csuklód, hogy elzsibbadnak az ujjaid.
Ajánlottam unottan, és vetettem rá egy pillantást vállam felett. Ahogy láttm, inkább ő csinálta. Aztán apa kiadta a parancsokat. Jaj, mit is vártam... hogy egyszerűen csak megkeresteti. Még mielőtt az őrök elvihették volna volt testőrömet felemeltem a kezem, hogy várjanak kicsit. Visszamosolyogtam apára, hogy lássa, nem puhult el a szívem, de mire megfordultam, arcom megint érzelemmentes lett.
- Adok neki még egy esélyt. Hol vannak a kesztyűk?
Kérdeztem halkan, csak úgy, hogy hallja. Ő megrázta a fejét, és most már hangosan nyöszörgött. Undorodtam tőle, hogy lehet valaki ennyire nyavajgós?!
- Akkor csak még egy utolsó dolgot; Bocsánatot kérek a kezedért.... az arcodat szerettem volna.
Mosolyodta rá angyalian, majd figyeltem, ahogy elviszik, és visszafordultam apámhoz, mintha semmi nem történt volna, semleges hangon megkérdeztem;
- Mit szeretnél olvasni?
Érdeklődtem, hátha tudok segíteni neki választani.

A fiam hangja ütötte meg a fülem. Csodálatos egy kölyök, gyakran úgy érzem, gonoszabb mint én. Végül is az én és a Lilith génjeiből nem is hiszem, hogy ennél jobb gyermek születhetett volna… Szerencsére, a feleségem szépségét és az én eszem örökölte, így szinte már tökéletes a kicsike. Lassan, komótosan fordultam hátra és unott pillantást vetettem a testőrre. – Nem zavartál – válaszolok Freddienek, még mindig a guardiat bámulva. Nem kell itt gondolatokban olvasni, simám lelehet olvasni a képéről, hogy tele a gatyája. – Fiam, nem én vagyok az öltöztetőnőd, mit tudom én hol vannak – most Freddiere nézek és halványan elmosolyodom. – Már elég nagy vagy ahhoz, hogy ne nekem és anyádnak kelljen rendben tartanunk a holmiijaidat - sóhajtok, majd megcsóválom a fejem. Hosszú évszázadok óta kinőtt már a tenyeremből a fiam, bár, különösebben nem izgat, ugyanannyira fontos nekem, mint ördögfióka korában. Eléggé gonosz is, szóval le a kalapokkal a szülői teljesítményem előtt. Tetszik látni, még ebben is jobb vagyok az Úristennél, én nem engedném, hogy az egy szem fiacskámat keresztre feszítse holmi vérszomjas csőcselék. Persze, mert majd pont az én Freddiem lesz az áldozat… A nevét azt igaz, hogy az anyja adta neki, én azt szerettem volna, ha Mammon lesz, de itt kicsit kijátszottam az asszonyt, elvégre én viselem a nadrágot, enyém az utolsó szó joga, és a saját Bibliánkba a Mammon nevet diktáltam be. Ezért van az, többek között, hogy a fiamat senki nem ismeri, és ez így van rendjén. Én se csináltam facebookot, hogy bemutatkozzak az egész világnak… Ha a nevemet tudják is, az arcomat nem fogom megmutatni nekik. – Vigyétek, és végezzétek ki, valaki meg vegyen néhány kesztyűt a fiamnak, öt percetek van! – szólok ki az ajtó előtt ácsorgó őröknek, majd Freddire vigyorgok.

Jó sokat audtam ma is, mint mindig, semmi új nem volt benne. Alváshoz soha nincs rajtam a kesztyűm, mert úgy gondolom, senki sem akar a közelembe jönni aki meg mégis, az megérdemli a fájdalmat, amit kapni fog, magamban meg nem tudok kárt tenni. Az előnök. Mikor felkeltem nagyon bódult volam, hajam kóctengerként ült fejemen, mint mindig, nem nagyon törődtem vele. Lefürödtem, felöltöztem, csak a szokásosba, egy fekete ingbe, melyen kívül van egy fekete sál, meg egy hajszálvékony kardigán szerű valamibe, alulra fekete farmert húztam. Éppen készültem felhúzni a kesztyűt is, ám az nem volt a helyén. Semelyyik az öt párból. Sötét mosoly kúszott arcomra, majd kinyitottam lakosztályom ajtaját, s a Guardia-nak intettem, hogy jöjjön csak be egy kicsit, beszédem van vele.
- Hol vannak a kesztyűk?
Tudakoztam nyugodt hangon, tekintetem nem mtatott semmit, arcomon csak halvány mosoly játszadozott. Hebegett valamit össze-vissza, azt se tudta, mit beszél. Márpedig én rábíztam a védelmüket, és ő ezt is elcseszte. Nem sokat kértem tőle, meglátáom szerint. Néha úgy érzem, az egyetlen normális testőröm a női, de most legalább szórakozhatok. Nyugodtan a guardia keze uán nyúltam, és megfogtam gyengéden. Azonnal felordított fájdalmában, bőre hólyagosodni kezdett, öt másodpercig tartottam, nem engedtem, hogy elhúzza, s mikor elengedtem már véresre égettem. Megtöröltem a kezem, megvető pillantást vetettem a nyöszörgő guardiára, aki a nyers húsra égetett kezét forgatta, majd intettem fejemmel, hogy kövessen. Kiléptem az ajtón elhatároztam, hogy megkeresem apám, hátha ki tudja szedni ebből a takonykupacból, hogy hol vannak a kesztyűk. Meg is találtam az olvasóteremben. Szóltam az ajtóőröknek, hogy nyissák ki előttem, mert nem akarom, hogy "véletlenségből" ozzájukérjek. Annyira megijedtek a testőröm kezének látványától, hogy azonnal szélesre tárták előttem. Megkerestem apát, nyomomban a még mindig nyöszörgő ördöggel, aki szép vércsepp csíkot húzott magaután.
- Bocsánat a zavarásért, apám, de ez a szerencsétlen elvesztette a kesztyűimet. Nem tudnád megmondani, egyáltalán hol lehetnek?
Kérdeztem, szemem sarkából láttam, hogy már nyitja a száát a tiltakozáshoz. Felé se fordulva ripakodtam rá.
- Ha meg mersz sólalni a következő az arcod lesz.
Figyelmeztettem emelt, de nyugodt hanon. Ettől azonnal elhallgatott. Helyes, tudja, hol a helye.

Az ember azt hinné, irányítani az Alvilágot megerőltető meló. Megnyugtatok mindenkit: annyira nem az. Csak találomra kiválasztok pár nevet a Nagy Könyvből, rábízom őket az alvilág kopóira, a Riderekre, aztán jöhet a mindennapi veszekedés Lilithel, és hipp-hopp, délre máris kész vagyok mindennel. Mégiscsak én vagyok minden gonoszok legfőbbik ura, nem igaz? Akkor meg minek törném magam? Az Úr biztosan naphosszat ül a papírok között, és a lelkiismeretét vizsgálja minden egyes halandó lénynek, aki a Föld kerekét tapossa. Hát, hülye lennék én is ezt tenni… Köszönöm, virágzik a birodalmam, sok a vendég is errefele, az alattvalóim nem lázadoznak, köszi, megvagyok én itt, anélkül, hogy különösebben megerőltetném magam. Na, kinek jobb az élete, Istenke?
Megszokott öltözetemben, fehér ing, fekete öltöny, szövetnadrág és kényelmes lakkcipő. Egyenlőre még nem gondolkodtam el, hogy mivel üssem el a délutánt, valahogy nem volt ma kedvem egy kiruccános fentre és megfűzni valami csinos nőt, vagy itt a Pokolban fölszedni egyet, így azon gondolkodtam, mivel üthetném el házon belül az időt. Odabiccentve a mellettem elsétáló ördögöknek megtorpantam az olvasóterem bejárata előtt. Gondolkodás nélkül nyitok be, majd sétálni kezdek a hatalmas könyvespolcok között. Végül lekapom Dante Isteni színjátékát és helyet foglalok egy kényelmes fotelban, ölembe fektetem a könyvet, majd föllapozom. Úgy két sort tudok kiolvasni belőle, majd megrázom a fejem és visszateszem a könyvet a helyére. Valami vérpezsdítőbbre vágyom most, valami tragikusra, mert az élet nem olyan, hogy a kellő szenvedés után a Jó elnyeri méltó jutalmát. Ráérősen sétálok a könyvespolcok között, tekintetemmel valami érdekes olvasnivalót után kutatva.

...